Lélekhorgász

Vannak egyébként más dolgok is, amik idegesítenek:

- kabáthiszti. Minden ismerősöm hallott már róla, de ide is leírom egy hosszú, bővített mondatban. Pár napja a lakótársaim nyitva felejtették a lakás bejárati ajtaját, ezért nincs már az emberemnek pár napja hosszú, kedvenc, életeelső, drága és nagyon is hozzátartozó bőrkabátja, ami önmagában is idegesítő, ami miatt még rosszabb, hogy a kedves lakótársak (továbbiakban kl) nem nagyon akarják válllalni a kárhoz tartozó felelősséget. Merthogy miért nem ellenőrzöm alvás közben, hogy bezárták-e az ajtót, ahogy ők is szokták nyilván -álmukból felkeltve,- ha én hajnalban hazaérek. Kl figyelmébe ajánlottam a szituációt, hogy amikor legközelebb nyitva felejtem az ajtót (mert nyitva fogom), és egy beosonó tolvaj (mert be fog osonni, ezt merem garantálni) kilopja a laptopjukat az édesen szendergő kis testük mellől, akkor ők is megértően bólogatnak e, hogy persze, hát nem a te hibád, mikor szétteszem a kezem, hogy ó, hát ellenőrizni kellett volna, hogy bezártam-e, ahogy nekem is cselekednem illene szerintük jelen szituációban. Még az a szerencse, hogy HR-es a lány, ért az emberekhez, meg a helyzetekhez. Remélem a torkukon akad a beigli még karácsony előtt.

 

Ez például nagyon.

- aztán itt van montag, aki nálam sokkal remekebbül tud arról értekezni, hogy mennyire kemény világ ez, üvöltve röhögök általában, szóval már ezért is utálom kicsit, erre leírja ezt:

Él ebben az országban egy generáció, amely tagjainak Antall József neve hallatán az első gondolatuk az, hogy az ő halála miatt szakították félbe a Kacsameséket.

Ez az én mániám, kérem vissza. (Csak az vigasztal, hogy egyszer a főnököm elmesélte, hogy ő azzal szokott csajozni, hogy elmeséli a siketfajdvadászat módszereit, mire mondtam neki, hogy jah, én is szeretem Road Dahl-t, és azóta nem vadászik siketfajdra. Lehet, hogy ez a büntetésem, amiért kiröhögtem és azt mondtam neki, hogy nem is ő találta ki.)

 

Aztán.

- ruhák. Zseniális, szépséges, mi több, olcsó ruhák érkeztek az irodába valami kalandos és furmányos úton, két baj van velük: nincs pénzem, és ha lenne is, mindegyik az a fajta ruha, amire egész életemben vágyni fogok, csak soha nem veszem majd fel, mert szembesülnöm kell azzal, hogy nincs is csontos vállam, a hátam széles, és egyáltalán, minek elrontani azt a szép ruhát azzal a lánnyal.

Aztán.

- diktafon. Ki kellene dolgozni valami olyan megoldást, hogy az interjúk visszahallgatásakor ne halljam a hangomat, mert úgy tűnik, kibírhatatlanul affektálok. Ha az interjúalanyaim helyében lennék, már a köszönéskor megkérném magamat, hogy hagyjuk a kérdéseket, majd mesélek inkább. Ez a fejhang gyilkos, nincs mit tenni.

 

Dolgok, amik nem idegesítenek:

- néhány elhagyatott kólás gumicukor az asztalon

- forraltborozás szanszkritül üvöltő bölcsészekkel

- talált dvd Tori Amos diszkográfiával

- vaníliaszag a szobámban a tévedésből megolvasztott gagyimécsesből

- szövetszoknya szaténszalaggal, tiszta Avonlea.

- vaníliás babbigyó a táskám bal zsebében, ehető.

 

 

Mindenkinek üzenem, aki karácsony előtt bőszen tolakodik a boltokban, hogy megvegye az százötödik gagyibögrét vagy giccses képkeretet hogy ha benyomul, mielőtt kimennék a szűkös kis boltból, akkor pont eggyel többen fogunk se kinn-se benn kurvaanyázni, mintha egy másodpercre arrébb lépne. És ez nem modor, hanem logika.

Az előbb beleharaptam a reggelire vett fahéjas fánkba, és egy pillanat múlva már a győri koripályán álltam 3 évvel ezelőtt, forraltborral, meg csokis gofrival a kezemben. Durva.