Lélekhorgász

Juteszembe. 2007. Január: unalom a köbön, néha borozgatás. Egy este hosszas huzavona után megszületik az ötlet: költözzünk össze úgy igazándiból egy albérletbe. Február: beköltözünk. Az albérlet hideg és üres, de a mienk. Nincs hűtőnk, elég takarónk, és 2 darab fémbögre alkotja a konyhai felszereléseinket. Igaz, csak két napig. Március: beszélgetek a 30y énekesével. Az interjút megszabdalják, szomorú vagyok. MetalManián egy cimbora újdonsült barátnőjével beszélgetek hajnalig az Almássy-n, miközben a srácok mindig csak egy szemvillanásnyira tűnnek fel. Április: elkezdek 8 órában dolgozni, továbbra is otthon. A szerződésemet április 1-jén írom alá. Május: elcsesződnek a dolgok. Szakítunk. Megiszom a házban fellelhető alkohol nagy részét, elszívok fél doboz cigit, nem tudok hányni, elmegy a hangom. Az enyém az albérlet, ő viszi a hörcsögöt. Június: a napok nagy részében otthon sajnálom magam munka közben, a maradék időben rengeteg emberrel ismerkedem és régi barátokkal találkozom újra. Rengeteget iszom, még többet cigizek. Kajára nem költök, éljen. Július: meglátogatom egy jóbarátomat a Balatonon egy másikkal tisztázok egy elcseszett helyzetet, VOLTról tudósítok és elveszítjük Hans Jürgent Laibach után. Egy furcsán boldog nap befejezéseképpen sok pálinkák után hazaviszem a volt pasimat, aki később elvisz Zebegénybe ahol újra és nagyon beleszeretek. Augusztus: Sziget. A Nine Inch Nails-t lottósorsolás miatt kihagyom. Mindenki megkérdezi, hogy újra együtt vagyunk-e, és senkinek nem mondunk semmit. Két héttel később eltévedünk a Cökxpon-Körút-Mester utca Bermuda-háromszögben egy cimborával, és a különleges tudakozótól kérdezzük meg, hogy merre lehet a Tűzraktár. Nincs nyitva, szakadó esőben mezítláb gyalogolunk haza. Egy IHM-koncert helyett becsömök és smárolok egy ismerősömmel, egy olasszal és még a lakótársam pasija is bepróbálkozik. Legmegbánósabb. Szeptember: otthon dolgozom továbbra is, és állandóan emberek ugranak be hozzám kávézni, netet kölcsönkérni, zuhanyozni, vagy főzni. Kommunahangulat. Október: hazamegyek a családomhoz pár napra, tejszínes ragulevesért, szeretgetésért, (megkapom, mert csoda egy családom van), hogy ha visszajövök, menjen a Nagy Beszélgetés. Sose ment. Látványosan visszajelölöm a wiw-es profilomon a kapcsolatban titulust. Próbálok hinni. November: majd másfél év otthonmeló után irodába költözöm. Korábban kelek, később érek haza. Élvezem. Találkozom Katie Meluával. December: a kabátlopós balhé elcseszi a kedvem, de a karácsony mindent jóvátesz. Kapok felnőttajándékokat, szekrényt, tepsit, meg csupa jó dolgokat.

Nem fogadom meg, hogy leszokom a dohányzásról, nem fogadom meg, hogy pontos leszek, illetve abban sem vagyok biztos, hogy többet blogolok majd, avagy kevesebbet. Nem teszek ígéretet arra, hogy mindig elmosogatok magam után, soha többet nem hagyom kiszáradni a virágokat, és mindig csak annyi kaját veszek, amennyi elfogy. Jó lenne, de mégsem fogadom meg, hogy idén majd semmit sem halogatok, időben felhívom a felhívnivalókat, egyeztetem az egyeztetnivalókat, és mindig rend lesz az asztalomon. És igen, teljesen kézenfekvő lenne megígérni a világügyelőnek azt is, hogy félreteszem a rezsipénzt és nem veszek újabb táskát, ha már kajára sem futja, valamint nem akaszkodom a pasimra, ha ő utálja az állandó duruzsolást. Olyasmit meg végképp nem ígérek, hogy odafigyelek a kajákra, hogy eleget iszom e (nem sört!) és lejárt-e a bérletem. Szóval én most nem fogadok meg semmit, de ha már itt van ez az új év, azért tehetünk egy próbát.:) Csók: a wannabe rendes lány.

Vannak egyébként más dolgok is, amik idegesítenek:

- kabáthiszti. Minden ismerősöm hallott már róla, de ide is leírom egy hosszú, bővített mondatban. Pár napja a lakótársaim nyitva felejtették a lakás bejárati ajtaját, ezért nincs már az emberemnek pár napja hosszú, kedvenc, életeelső, drága és nagyon is hozzátartozó bőrkabátja, ami önmagában is idegesítő, ami miatt még rosszabb, hogy a kedves lakótársak (továbbiakban kl) nem nagyon akarják válllalni a kárhoz tartozó felelősséget. Merthogy miért nem ellenőrzöm alvás közben, hogy bezárták-e az ajtót, ahogy ők is szokták nyilván -álmukból felkeltve,- ha én hajnalban hazaérek. Kl figyelmébe ajánlottam a szituációt, hogy amikor legközelebb nyitva felejtem az ajtót (mert nyitva fogom), és egy beosonó tolvaj (mert be fog osonni, ezt merem garantálni) kilopja a laptopjukat az édesen szendergő kis testük mellől, akkor ők is megértően bólogatnak e, hogy persze, hát nem a te hibád, mikor szétteszem a kezem, hogy ó, hát ellenőrizni kellett volna, hogy bezártam-e, ahogy nekem is cselekednem illene szerintük jelen szituációban. Még az a szerencse, hogy HR-es a lány, ért az emberekhez, meg a helyzetekhez. Remélem a torkukon akad a beigli még karácsony előtt.

 

Ez például nagyon.

- aztán itt van montag, aki nálam sokkal remekebbül tud arról értekezni, hogy mennyire kemény világ ez, üvöltve röhögök általában, szóval már ezért is utálom kicsit, erre leírja ezt:

Él ebben az országban egy generáció, amely tagjainak Antall József neve hallatán az első gondolatuk az, hogy az ő halála miatt szakították félbe a Kacsameséket.

Ez az én mániám, kérem vissza. (Csak az vigasztal, hogy egyszer a főnököm elmesélte, hogy ő azzal szokott csajozni, hogy elmeséli a siketfajdvadászat módszereit, mire mondtam neki, hogy jah, én is szeretem Road Dahl-t, és azóta nem vadászik siketfajdra. Lehet, hogy ez a büntetésem, amiért kiröhögtem és azt mondtam neki, hogy nem is ő találta ki.)

 

Aztán.

- ruhák. Zseniális, szépséges, mi több, olcsó ruhák érkeztek az irodába valami kalandos és furmányos úton, két baj van velük: nincs pénzem, és ha lenne is, mindegyik az a fajta ruha, amire egész életemben vágyni fogok, csak soha nem veszem majd fel, mert szembesülnöm kell azzal, hogy nincs is csontos vállam, a hátam széles, és egyáltalán, minek elrontani azt a szép ruhát azzal a lánnyal.

Aztán.

- diktafon. Ki kellene dolgozni valami olyan megoldást, hogy az interjúk visszahallgatásakor ne halljam a hangomat, mert úgy tűnik, kibírhatatlanul affektálok. Ha az interjúalanyaim helyében lennék, már a köszönéskor megkérném magamat, hogy hagyjuk a kérdéseket, majd mesélek inkább. Ez a fejhang gyilkos, nincs mit tenni.

 

Dolgok, amik nem idegesítenek:

- néhány elhagyatott kólás gumicukor az asztalon

- forraltborozás szanszkritül üvöltő bölcsészekkel

- talált dvd Tori Amos diszkográfiával

- vaníliaszag a szobámban a tévedésből megolvasztott gagyimécsesből

- szövetszoknya szaténszalaggal, tiszta Avonlea.

- vaníliás babbigyó a táskám bal zsebében, ehető.

 

 

Mindenkinek üzenem, aki karácsony előtt bőszen tolakodik a boltokban, hogy megvegye az százötödik gagyibögrét vagy giccses képkeretet hogy ha benyomul, mielőtt kimennék a szűkös kis boltból, akkor pont eggyel többen fogunk se kinn-se benn kurvaanyázni, mintha egy másodpercre arrébb lépne. És ez nem modor, hanem logika.

Az előbb beleharaptam a reggelire vett fahéjas fánkba, és egy pillanat múlva már a győri koripályán álltam 3 évvel ezelőtt, forraltborral, meg csokis gofrival a kezemben. Durva.

Világos. Sötét. Világos. Villamos. Ebéd. Monitor. Cigi. Kávé. Cigi. Monitor. Villamos. Sötét. Világos. Sötét.

 

Charles Baudelaire - Rúgjatok be!

Rúgjatok be, szakadatlanul. Minden ebben van: ez az egyetlen kérdés. Hogy ne érezzétek az Idő rettentő súlyát, mely vállatokat töri és a föld felé görnyeszt: be kell rúgnotok, szüntelenül. Csakhogy mivel? Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik. De rúgjatok be. És ha néha, egy palota lépcsein, egy árok zöld füvén, szobátok komor magányában felébredtek, mikor már csökkent vagy eltűnt a mámor, kérdezzétek meg a széltől, hullámtól, a csillagtól, a madártól, a toronyórától, mindattól, ami eltűnt, mindattól, ami sóhajt, ami tovaring, mindattól ami dalol, mindattól, ami beszél, kérdezzétek meg, hogy minek az órája van itt; és a szél, a hullám, a csillag, a madár, a toronyóra mind azt feleli nektek: - Itt az óra, hogy berúgjatok! Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek, rúgjatok be; rúgjatok be, szüntelenül! Borral, költészettel vagy erénnyel, ahogy tetszik.

Megint ablakhoz tapasztott orral bámulok be egy olyan cukorkásbolt kirakatán, ahova nem akarnak beengedni.

Elgondolkodtam azon valami potpourrik kapcsán, hogy miért nincsenek nekem most szárazvirágaim, mint régen, amikor is rengetegen voltak. Aztán rájöttem, hogy évek óta mondom, hogy nem kérek vágott virágot, mert meghal. Tegnap láttam egy fiút ácsorogni az esőben, a virágboltos nyújtotta ki a kis bódéjából a visszajárót, meg egy selyempapírba csomagolt egy szál valamit. Szerettem volna én lenni a lány, és örültem volna, egy szál rózsának, aztán kiszárítottam volna és örültem volna még sokáig.

Délután majdnem megvertek a KFC-ben, de a törött szárnyú őrangyalom megint a bal vállamon ült. Helyette inkább szarrááztam a villamosmegálló és az albérlet közt, még úgy is, hogy a korábbról kicsit ismerős ghánai srác a fejem fölé tartotta az esernyőjét a zebránál, továbbá úgy tűnik, fehérneműbe invesztálom a jövő heti összevont kaja-cigi-kultúrabüdzsé tetemes hányadát, ha nem vitte el valami szemfüles _azt_ az utolsó darabot.